Maszatnak

– mert túl Zöld-

Már csak egy éhező-szomjazó Rab vagyok,
Ki a rács mögül, ha fényt lát, hát lop.
Annyi mindent szerettem volna adni még!
Annyi mindent szerettem volna kapni még!
De bő már rám a bőröm,
Kifogytam magam.
Zöld herceg gyásza maradt
És jómagam.
Rossz magam.
Magam.
Kifakult, megsárgult a kép.
Képtelen a kép.
Hogy hullok szét.

Emlékszem, milyen mikor kék az ég,
Egyszer ajkamon felejtetted szájfényed fényét,
Minden fényét… Csókod ízét… Édes ízét.
El kell felednem!
És a grapefruitét,
Capy Icefruitét,
100%-os narancsléét,
Lekváros kalácsét,
Csokoládé édességét!
Édességét… Édes mérgét.
Elfeledtem.
Hogy hullok szét.

Iciritől-Picirinek,
Akkor még Te is hitted,
Elhitetted, hogy minden egyszer rendbe jön…
De füstbe ment terv-elvetett kocka, nem maradt más,
Csak könny. Fájó könny. Izzó könny.
Sós ízű víz…
Ha velem nem, hát mással.
Építs,
Új világot, sok szobával!
Sós ízű víz,
De benne bízz.
Senki mással! Sok szobával!

Ezüst flitter hinta vázán,
Itt a szívem, ezüsttálcán
Kínálom fel,
Te eldobod-dobod el,
Én felkínálom-kínálom fel.
Ha nem, hát nem.
Inkább becsukom a szemem,
Hogy ne lásd színét,
Hogy ne lásd fényét,
Hogy ne lásd gyáva tükörképét,
Hogy ne lásd,
Hogy hullok szét.

Tisztába vagyok az okokkal,
Okokkal-gondokkal,
Amit én okozok.
Tegnap fogtam fel…
Fogtam fel-nem tartalak fel.
Kár, hogy én vagyok az, az ember,
Kit Nóra nem érdemel meg.
S Te az,
Kit nem érdemlek meg.
A legtöbbet adtál életemben,
Többet kaptam, mint álmodni mertem,
Többet, mint bárki mástól,
Szülőtől, vagy fél baráttól.
Ennek kell örülnöm.
Ennek kellene örülnöm.
Örülnöm…Gyűlölöm.
Kérsz még?
Kíváncsi vagy,
Hogy hullok szét?

Tehetetlenek vagyunk
S így feladjuk magunk,
Megadjuk magunk.
Magunk-Véget ér dalunk:
„az a néhány tegnapi perc”
Az a néhány pénteki perc!
Te + én
A 2 ellentét, a mérleg amin már nem lehet mérlegelni…
Már túl nagy a tét. Nagy lett a tét.
Hogy hullok szét…
Hogy hullasz szét…
Hogy hullunk szét-szanaszét!

Többet érzek, mint amennyit bírok,
Bár fojtogatnak hétköznapi kínok,
De most is érzek. Érted-Vérzek.
Most is csak írok, látod?
Nézd meg!
Beengedtél egyszer, és én maradnék,
De a „szívességbank” bezárt,
Kidobsz, és mennem kell…maradnék.
Hogy hullok szét!

Hiába volt mindenegyes szó,
Hiába volt mind egyenes szó.
Hiába a 8 betű, ettől csak rosszabb…
Tessék! Kihoztad belőlem! Boldog vagy!?
Hiába a nyomorult „hattyú-dal”
Hiába dithürambosz, a dal,
Ha süket a fül,
Nem hall…
Csak halld, meg kérlek, most az egyszer!
Hogy mennyire szeretlek!
Hogy mennyire féltelek!
Hogy mennyire fognám a kezed!
Hogy mennyire ott lennék melletted!
Fölösleges. Úgysem hiszed, ne is hidd el, mert
Azt akarom, hogy érezd,
Most az egyszer még,
Hogy, hogy dőlnek romba a falak
És hogy hullok szét…szanaszét.

Ez maradt csak.
És ez vagyok.
Széthullott darabok.
Szerelmes darabok.
Darabok.
A rab és az ok.

(éjjel az íróasztalnál, lehajtott fejjel, remegő kézzel, éhesen, nevetségesen)