Mathilde Raven: A száműzött költő

Der verbannte Dichter

Der Abend dunkelt; an den Mast gelehnt,
Schau ich hinüber nach dem Heimathstrand.
Es pocht mein Herz, das stolze Auge thränt.
Leb' wohl, leb' wohl, mein theures Vaterland!

Du meiner Kindheit Wiege, meiner Freuden,
Wo ich die ersten Lieder glühend sang,
Das meine Lust- und Schmerzensthränen trank!
Mein Herz erstarrt. — Wie bitter ist das Scheiden!

Der Abendwind weht kühl vom Lande her:
O, diese Luft trink' ich zum letzten Mal!
Von diesen Sternen leuchtet keiner mehr
Auf meinem Pfad voll Einsamkeit und Qual,

Denn dieses Schiff trägt mich zu seinen Landen,
Wo mir kein Auge liebelächelnd blickt,
Wo keine Freundeshand die meine drückt,
Kein Ohr sich neigt den Klagen des Verbannten.

Man hat mich ausgestoßen und verbannt,
Weil für die Wahrheit meine Seele glüht,
Weil ich der Freiheit Jünger mich genannt,
Weil heil'ges Recht gefordert hat mein Lied,

Weil furchtlos ich die Botschaft laut verkündet,
Die auf die Lippe mir mein Gott gelegt,
Und weil mein Herz in treuer Liebe schlägt
Für's Vaterland, das Sklavenkett' umwindet.

Doch — blutet auch mein armes Herz und bricht's
Ich lieh die Zunge nur dem Geist der Zeit.
Schon steigt die Eos auf des neuen Lichts,
Die triumphierend ihre Rosen streut.

Verschließt die Augen nur vor ihrem Schimmer,
Hüllt Euch in siebenfache Schleier ein:
Die Sonne steigt empor; vor ihrem Schein
Verschwindet Euer Nebelreich auf immer.
___________________________________________

A száműzött költő

Sötétedik… Árbocnak dől a váll,
S a honi partnak nézem fövenyét.
Büszkén sírok, a szívem kalapál,
Élj, jó hazám, virulj, te drága szép!

Gyermekkorom, öröm bölcsője, lelke,
Hol fújtam első lázas dalaim
Könny-ittasan, fakassza kedv vagy kín!
Most szívet dermeszt válásunk keserve!

Az esti szél is onnan fúj felém,
E hűsből én utószor kortyolok!
Már csillagok felől sem hull a fény
A fájó útra, hol magam vagyok.

Mert bús hajóm visz messze, más vidékre,
Hol nincs, ki rám vessen kedves szemet,
Hol nincs baráti kéz ölelni meg,
S a száműzött panaszszavát, ki értse.

A sorsom eltaszítás, száműzés,
Mert jóért égett lelkem hasztalan,
Mert volt dalom: szent jog-követelés,
Mert szabad ifjúnak hívtam magam.

Mert meghirdettem hangosan és bátran,
Mit ajkaimra bízott Istenem,
Mert szép hazámért dobbant hű szívem,
Mit utoljára rabbilincsben láttam.

Szegény szívem most vérzik, széttörött,
S én korszellemre bízom nyelvemet.
Új csillogással Éosz felszökött,
És rózsákat hint, győzedelmeset.

Szemed takard el, rossz beléje nézni,
Hétrét lepellel kössed át nagyon:
A nap fölkél, s e ködbirodalom
Örökre el fog fényétől enyészni.

* * * * *