Belefáradtam már Uram az örökös várakozásba,
meddig várjak még elképzelt jelekre, látomásokra?
Akár egy elromlott ingaóra, hamisan ütnek bennem a szavak
futnak éveim képernyőjén a ferde csíkok s mindazt, ami megmaradt
rövid életemből, csak te ismered jól, csak te tudod mennyit ér,
csak te vigasztalsz, te kárpótolsz sok elhullajtott könnyemért.
Belefáradtam már Uram az örökös várakozásba,
meddig gázoljak még a térdig érő bozótosba?
Akár az elhullajtott szarvas agancsok, pihennek bennem már a régi szerelmek
s nem jönnek új gyönyörű álmok, anyám karjai sem ölelnek;
kifordultak már belőlem a szép nappalok, lóbálja lábait unottan az idő
már a reggelek sem a régiek, az éjszaka is egyre rövidülő.
Belefáradtam már Uram az örökös várakozásba,
félek, elsuhan felettem is hamarosan a kasza s beleesem egy látomásba:
fehér sörényű lovak jönnek értem, visznek magukkal felpántlikázott szelek
tudom, lassan elcsordogálok én is, akár egy homokórában a gördülő szemek…