Megformázlak
– szemed, arcod, kezed –
kifaraglak, s kőbe zárlak.
Elbánok Veled!
A szíved beöntöm gipszbe,
mészkőbe illesztve
bekerül a főhelyre.
Formája szép lesz!
Egy kőkemény képlet
a mellkason,
a Hold fénye éjjel
ráoson.
Kőben a lüktető szépség.
Homokszemcsével
behintem,
buzgó kényszerűség
vezeti kezem,
ahogy faragom arcodon a könnyem.
A szád helyére forró csókot lehelek,
huncutul rád kacsintok – nevetek.
Vésőmmel tovább formázlak,
– karokat, testet, vállat –
eszményképpé csiszollak.
Magamnak!
Te leszel az én csodás kőtömböm!
Csak szét ne rombold,
könyörgöm!
6 hozzászólás
Szólni nem tudok…Kár, hogy nem én írtam, annyira tudok azonosulni a leírtakkal!
Szívből gratulálok!
És köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel,
Zs
Szia!
Úgy érzem, versed két síkon mozog. Egyszer megformázod valódi kőből a kedvesed, de átvitt értelemben is szeretnéd a saját ízlésedre formálni. Nagyon jó lett.
Szeretettel: Rozália
A Pygmaliont juttatta eszembe a versed. Nagyon jó, remek rímekkel. Gratulálok sleepwell!
Kedves! Sleepwell!
Mi is a Te eszményképed?
Csináltál egy szobrot…de az nem fog átölelni…
Magadnak..
Hihetetlenül szép gondolatok, csak olyan kicsit, "magányos"..
Persze azt tudod, hogy a vers az szép…és élmény volt olvasni megint.
Jó lenne látni, hogy nevetsz…
Kedves Zsolt, Rozália, Colhicum, Dini! Köszönöm!:)
Micsoda szobrász veszett el benned 🙂 Egy kőből faragott eszménykép. Szép vers.