Az erdőbe nyugalmat
mentem keresni.
Hittem egyedül vagyok
kívülem senki
sem bolyong az avaron,
virágok között…
Sunyin, alattomosan
kúsztak utánam
a gondjaim, akiket
nagyon utáltam!
Arcátlanul tolonganak
zárt kapuk előtt…
…mert lehúztam a redőnyt!
Ne jussanak be!
Ne gyötörjenek soha!
Ne döfjenek le,
sem szemből sem hátulról
alattomosan…
a fák felettem összeértek
nyoma sem volt a fénynek
az ember kék egének
sóhajnyi szellő rebbent
s dekánként kúszott beljebb a fény
oda csordogált elém
a zöld erdő rejtekén
megmostam benne arcom
s elmémben szétnyíltak az ágak
problémáimból párat
kinyitva a zord zárat
beengedtem a kapun
megszemlélve egyenként őket
láttam, megszelídültek
most annyira nem
gyötörnek…
4 hozzászólás
Szervusz. Nagyon megfogtak a képek. Tetszett a hangulata is. Ez egy jó vers…lehet, hogy csak azért,mert pont ilyen hagulatban vagyok most belül, mikor elolvastam. De nyugatalnulnyugalmas. Megfogott.
szép vers,az utolsó rész nagyon jol sikerült ,az erdő. a csebd ,igen ,nagyon jol kifejezted a lelkiállapotod,a gondjaid,csak igy tovább.
Nekem is kellene egy ilyen erdő, ahol átértékelődnek a problémák… Nagyon kifejező, szépek a képek, legjobban az “elmémben szétnyíltak az ágak” tetszik. Gratulálok hozzá.
Köszi Banyamacska!
Az a helyzet, hogy tényleg jól jönne egy ilyen erdő… bár nekem már valóban segített, ha sétáltam egy nagyot az erdőben…