Megszerettelek

Egy kék, forró éjben révbe ért az életem.
Elindult más mederben.
Hosszú utat mért ki rám a sorsom,
tekergős, kátyus, jajj nagyon idegen,
de nem félek én, még azért sem!
Megszerettelek édes, szépszemű életem,
megszerettelek, érted élek csöndesen.
Sápadt a Hold, ő van velem.
Kék fénye besüt és elhoz, el nekem,
a Hold szerzi alkalmaim.
Csöndes vagyok, szinte csak szundítok,
mint róka a vackán, várnak vágyaim.

Nem a világ, nem a szép termő almafák
és nem a sokaság szeme szerint,
hanem én veled magam szükségére
egyszer s mind tervezem, hogy légy a kincs.
Légy te akit magamnak, szép álmainknak ágyába fektetgetek,
hisz oly gyermek vagyok még.
Nagy szívemben, szépszemű asszonyt szerelmesen szerető,
álmokat felnevelő gyermek vagyok, és elszeretlek mindenkitől,
el még a világtól is, én el bizony!
Nekem a szó nem elég, nekem élni és nagy erővel tenni kell…

Az én kezem súlya, hogy rád néztem, és szavam szólít újra és újra,
mert kézbetartani téged, nem nehéz.

Miért van bennem szerelem?

Csöndben, figyelmesen, de vezetlek szép falak között.
Mintha soha templomot nem láttam volna.
Az erdő éjszakája a homályból a fényfelé a megnyugvást rezonálja,
Embert ismerő szavak, mégis ha azt mondom egyszer sem kiáltotta szét,
hogy most itt, szeretni nem szabad, hogy megbékülni mindenkivel nem szabad.

Kinek kellene születni?

Kinek Márciusában, és kinek a ládafiában?
Szép vagy választottam és én nem töprengek,
nem számolom a lehetőségeket,
én csak szeretlek, szeretlek – szépen, komoly tisztasággal,
mint az óra ahogyan kegyeg.
Dacolok az elmúlással és megvagyok minden számadással,
megvagyok minden villa mozdulással.
Felhányom kazalba múltamat, eddig volt,
nincs tovább behegyezem és felrakom tetejét,
ez a templomon, ó szeress még, szépen mint galambok.

Nézd, hogy siet a nyár tova már, de mi épp most maradunk egymásnak,
Mindenki elhagyhat, mindenki kinevethet, mit számít az, tenéked, vagy nékem?