Mellettem

Megint mellém feküdtél végre.
A nem múló tetteket holnapra téve
alkotó lényed most elhal a vágyba,
hogy odajöjj mellém a paplanos ágyba,
és ismerkedve a vízszintes renddel,
türelmet intsél bársony kezeddel:
a meglévő munka holnapra marad,
Nagyobb a fáradtság, mint az akarat.
Tevékeny kezed már keresi enyémet,
lélegzésed éltet: már vártalak téged.
Már vártam, hogy tested az enyémhez bújva
nyugtassa lelkemet újra-meg újra,
és ismételje megint, mert megunhatatlan,
hogy pulzáló vágyunk, melyet takar a paplan,
végig kísér bennünket, életünket adja,
hisz ez napi küzdelmünk pihenőpadja.
Elkapom sóhajod, -s magamban elrejtve-
a biztonság erejét hintem a szemedre.
Összeérő bőrünk is egyre azt dalolja:
van még vágyainknak száz-meg száz akkordja.
Hát olvassuk e kottát, csendüljön az ének:
összeforr a dalban két szerető lélek.
Bátorít az érzés, erőt ad holnapra,
mintha felhúzná a rugót, mi lényünket mozgatja.
Legyél így mellettem, és összesimult testtel,
nézzünk egyszer szembe majd a végtelennel.