Mindig is vágytam egy erdei patakra,
patakpartján álló magányos kis padra.
Hol csendesen suttog az öreg tölgy lombja,
ülünk kéz a kézben emlékszünk a múltra.
Emlékképek zsongnak egyre a fejemben
letűnt ifjúságunk bolondos évek.
Gyermekeink mikor megszülettek,
sok-sok, édes, s aggódó percek.
Ma már ketten vagyunk, lassan sétálgatunk,
nincs miért sietni, mi már nem rohanunk.
Kicsit rogyadozva egymást támogatjuk
kart karba öltve ösvényen haladunk.
Hullnak a levelek, elmúlik a nyár,
megöregedtünk, egy más élet vár.
Kettecskén tipegve pihe puha ágy,
összebújunk csendben álmodunk tovább.
2 hozzászólás
Szeretettel olvastam megható bennsőséges versedet? Zsófi.
Kdves Zsófi!
Nagyon szépen köszönöm puszi
Anikó