Menedék

Távoli, régi idők zajából hoztál
egy vitorlásnyi csendet,
nagy jéghegyről leszakadó darab voltál,
hogy feloldódjam benned.

A létezés vizei felett suhantam,
és kerestem a lelked,
mint albatrosz költőhelyét – csak szálltam
s vágytam a tükörképed,

tükörképed suhanására a vízen,
lelked villanására,
– kozmikus pillanat, mely talán más létek
regés ősrobbanása.

Talán örök emlék rólunk az időben,
vagy Isten jelenléte,
s mit egyáltalán férfi kereshet nőben,
– menedék -, az vagy nekem.