Csendek oltalmán mint dacos közöny,
e világi bú, hozzám így köszön,
hol csak sírnak mélyült árnya vetül,
miben a remény is megsemmisül.
Már a letünt évek ott roskatag
múlnak, ahogy az elfúló harag
mélyein toporzékoló idő,
úgy rohan az a minket feledő
perc, mert ma mindent elfeledni kell,
mik jaj, fájnak az ezredévekkel.
Mikben úgy hitt e kishitű világ,
hogy majd jobb lesz e földi pusztaság,
s majd szíve léte újra felderül,
talán hitte mindíg is emberül,
talán hitte, majd tüze lángja szít
keresve az értelem titkait,
ezen életnek dicsőült honán,
mit tönkre tett e híres tudomány.
Csalható lett a szív, és mennyi bús
ember jutott e világon koldus
sorsra vándorló léte évein,
és lásd meg te egész föld népe, ím,
ami volt minden homályba lapul,
de az ismeret sosem csillapul!
Mert az értelem jövendőt keres,
csak úgy lehet ezen lét sikeres,
csak úgy lehet e vágy mi benne él
ha a benső jóságain remél,
hisz a szívnek örökkön bízni kell,
boldogságot e földön csak úgy lel.
Hogy hinne még majd szépült jövendőt,
talán elhinné azt mi lesz örök,
mert az emberben él a végtelen
tudat, mi nem tünhet el hirtelen
mi a vágyak sejtjeiben ott ég,
mi volt benne mindíg is menedék.
Midőn az időn szálltak az évek,
és maradt e koldus jussú élet,
de én tudom jól, jön hamar oly kor,
aki él ott, boldog lesz mindenkor!