Menekülj, míg tudsz!

Mint ember az emberhez,
úgy szólok hozzád
köveknek és időknek
reményén
most, mikor lassan dől
össze minden. Dőlnek

azok az emberi elhittek,
mikben
vágytak lenni népek,
vágytak utakat

lelni egészen, mikor félszek
követték nyomát
a szónak, s falak talapzatán
repedtek
meg a csendek,
ott abban a láthatatlan
vajúdásban.

Hol kövek energiái feszültek
egymásnak talapzatán
az éveknek, korok letűntjein.
Mint ember az

emberhez, úgy próbálok
szólni, s te majd
nem hiszed el mit mondok,
mert szavam
nem tőlem való. Én igazán
nem ismerem a múltat,

az én szavam
léptei csupán követnek
valakit, kiben
szokás e földön hinni,
de szokás is megvetni azt,
aki Őt követi. Néha
ez úgy fáj nekem, az a csend,

ami Őt körülveszi, az a hallgatás.
Akinél léteznek a
mindenek, akinél van az
életnek örök
igazsága, aki ma még szánja
az embert, mert
nézzétek, az mily' szánnivaló, ki
még a szemének

sem hisz. Csak vajúdik mióta él,
mert nem abban remél,
ki táplálja létét, de mégis
markát tartja a
mindenért. Mint ember az

emberhez, úgy
próbálok szólni hozzád, köveknek
és időknek
reményén most, mikor lassan
dől össze minden. Menekülj, míg
tudsz! Ne magadra

hallgass! A korok emberi
reményei, íme betelltek! Fuss,
szaladj, mert dől
össze a minden, miben korszakok
reméltek építve a
semminek világát, hol halni
kellett mindenkor! S ha

nem ismered fel az időt és az
időszakokat, maga
alá temet ez a lassan összeomló,
már düledező világ.