Menj és keresd

S az ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorúan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvérlelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Hacsak egy percre, hacsak mint egy álmot.
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod”
(Reményik Sándor)

Sokan vannak, kik egyszer megtalálják
(a teljes lélekpopuláció
két ezrelékét kiteszik akár),
de nem mondom, hogy ők a boldogabbak,
mert rettegnek, hogy újra elveszítik,
lidércnek vélik, rezge hologramnak,
és későn, csak a nagy gyertyák tövében
döbbennek rá, hogy ő volt az az egy.

A legtöbben, kik keresni se merték,
bódítják egymást szirupos szavakkal
végtelenített folytatásos
sorozat spontán szereplői,
benyelték őket aktuális trendek,
elégedetten dőlnek párnájukra,
mert nem hiányzik, amit nem ismernek,
az ő világuk anélkül kerek.

Ritka csoda, ezer évben egyszer
a legnagyobb, az Úr legszebb jutalma:
mikor a két kis összeillő lélek
már találkozott, érintette egymást,
de gyenge volt a karjuk, szétsodródtak,
csak ízek, hangok, illatok maradtak,
azt vitték magukkal öntudatlan,
és nem feledték az örök parancsot,
nem vész el végleg, menni kell keresni,
és másodjára, újra megtalálják
itt lenn, még élve, bár ha percre csak,
azt az egyetlent, a párjukat.