Egy erdő szélén, a földút mentén van az én házam.
A kert túlsó végén, a hideg földben nyugszik földi vázam.
Ember arra nem jár, túl hideg az éjjel,
A fal vörösre van festve százéves vérrel.
Kicsi a ház, sötét, egyedül lakom,
A lelkem és a testem osztozik e lakon.
A kertben gyümölcsfáim nőnek,
Termésüktől fáradtak, színesek, zöldek.
Én az ágyban fekszem,
A kályhánál melegszem,
Asztalomnál írok,
A fotelben olvasok.
Kinn esik az eső.
A felhők feketék, a hideg nyeső.
Van egy kicsi konyhám, itt szoktam főzni,
Mikor kinn rákezd csepegni, esőzni.
Kicsi asztalomnál egyedül enni,
Hagyjatok békén, haza akarok menni!
Menny
By Vándor
3 hozzászólás
Szia!
Vannak benne nagyon szép sorok.
“A fal vörösre van festve százéves vérrel.” – misztikusan kifejező. Nagyon tetszik. Az utolsó sor meg megdöbbentő, és jó erősen mellbe vág. Szóval tetszik. Gratu!
Köszönöm. Igyekeztem leírni benne, hol érezném magam otthon. 🙂
Szép gondolatokat foglaltál a versedbe, melyből kiérződik, hogy nem igazán érzd magad jól ebben a kis lakhelyeden. Nem próbálkoznál a hagyományos formákkal?
Látom, munkáidhoz kevesen szóltak hozzá. Talán az hiányzik, hogy te sem keresel meg másokat. Ha azokat legalább fölkeresnéd, akik eddig hozászóltak, és akik mostanában tettek föl különféle műveket, akkor Téged is többen látogatnának.
Ugyanis a főoldalról hamar elfutnak az írások, s ha addig valaki nem látta a munkádat, és nem ismer, akkor kevés, aki értékeli a verseidet.
Üdvözlettel: Kata