Szavakba próbálom önteni,
Mit érzek itt belül.
Szenvedek egy papíron,
Sikertelenül.
Vágyak tengerében alámerülök,
Felbukkanok.
Kezed után kapva szédülök,
Megfulladok!
Saját lelkem sötétsége beszippant,
Elemészt,
A remény éppen csak felvillant,
Feledés.
Ma nem jött az áldott szó,
gyere, siess!
Nem kérted tőlem századszor:
Ölelj, szeress!
S midőn várom a téged elhozó édes holnapot,
Eszembe villan:
„Ha nem vársz sokat, nem koppanhatsz nagyot”.
3 hozzászólás
A hoszú, rövid sorok váltakozása a felelgető hangulatát idézi, ugyanakkor nekem ilyen ilyen verstől az arculcsapkodás érzése is bevillan. Az utolsó sorhoz viszont van egy saját magam által gyártott idézetem. “Ha nem vársz sokat, tudd meg nem is élsz.”
Igen, az embert az életben eléggé a vágyai mozgatják:) De tizenhét évesen sajnos még eléggé az engem körülvevő körülmények láncai által vagyok rab, és így sajnos nem várhatok túl sokat, ha nem akarok nagyot csalódni:) Ezért ilyen az utolsó sor:)
Szia!
Ez a versid is csudajó! Az utolsó versszak vicces, és mégis nagyon komoly…
Grat.
Gy.