Merre keresselek újra, ha feledett létünk
után kutatva a semmiben járok?
S az utolsó ösvények végén, halkuló léptünk
neszeit hallgatni vágyva csak állok…
Emlékeim szürke fátyla takarja az arcod,
s feledett szemeid távoli sortüze
villan a csendben, bár feladtad rég már a harcot,
– hangodban konok emlékezet füstje…
Arcomat látod a porba rajzoltat még néha,
s zarándok sóhajok hozzák az útról
opálos igédet: vágyam, s a lelkem is néma,
szerelmem távoli visszhang a múltból…
9 hozzászólás
Kedves András!
A vers atmoszféráját, hangulatát kellőképp kihangsúlyoztad. Egy távoli szerelem megkopott emléke már csak fátyol mögötti füstköd, visszhang a múltból…
De azért nem feledted el még sem. Ez azt jelenti, nem lenne nehéz újra fellobbantani mindezek ellenére.
Gratulálok!
Alberth
Kedves András!
Szép vers!!Tetszik a stílusod.Az első versszak úgy ahogy van gyönyörű.Az utolsó versszak második sorában a kezdőbetű /s/talán nem kellene,szerintem,de hát te írod a tiéd.
Szeretettel:hova
Szabályos versformába szedett gondolataid a szépen rímelő sorvégekkel igazán tetszenek nekem.
Szeretettel: Kata
Nagyon szép vers!
Szeretettel: Rozália
köszönöm, hogy elolvastátok
Szép, szomorú…de azért az is benne van, hogy jó, hogy van mire emlékezni…
Grat. Gy.
mindenképpen…
köszönöm, hogy itt jártál
üdv: András
Kedves Andras!
Köszönöm, hogy ismet egy "gyöngyszemet" olvashattam itt!
Üdv.:
hamupipö
én köszönöm, hogy olvastad, kedves Hamupipő:)