Messziről jöttem

Messziről jöttem, szenvedések árján,
sorsommal rakottan, karmám vonszolva
sodort az élet, s nem látszott szivárvány,
kék eget, zöld földet szürkének láttam.

Megmásztam minden nap a bánat hegyét,
estem a félelem szakadékába,
nem mondta senki, itt az asztal egyél,
nem voltam senkinek igaz barátja.

Úgy láttam nap mint nap, elhagy az Isten,
egyedül a szenvedés nem hagy csak el,
s nem akadt senki, aki megsegítsen,
magánnyá váltam, hol senki nem felel.

Ahogy kiestem az emberi létből,
emberközi magány lett osztályrészem,
szellemként jártam a sok ember között,
s láttam sok kínzott lelket, félelemben.

S lassan ébredtem rá, nem volt ez véletlen,
és nem volt ez az út hiábavaló,
sorsunkban semmi, semmi sem véletlen,
de gyűlik az útra, nagy útravaló…

Ma már hallom a madarak énekét,
látom az égen, röptükben a szépet,
tudok lehajolni szenvedő emberért,
s megfogni mindig a felémnyújtott kezet…

Azóta újra gyönyörű a világ,
s tudom, hogy ti is testvéreim vagytok,
újra szép minden apró réti virág,
és szavaidban Isten hangját hallom…