Michelangelo: 62. szonett

Szép, nemes tervét, hogy valóra váltsa kovács
öntve, formázva vasát, azért nagy tüzet éget.
Művész, ha izzó tűz nélkül készít bármily szépet,
legfinomabb, s remekebb nem lesz az az alkotás.

Főnix sem éledhet újra a tűz heve nélkül,
s így vagyok én magam; égek a tűzben, míg élek,
holtak közt is tüzek fényében hinni remélek,
kiknek nem árt az idő, de szolgál menedékül.

Tűz, melyről énekelek, lobbanj fel ismét bennem,
éledjek újra fel, mint hamuból a madár,
mert a kaszás jele ég már az arcomon, érzem.

Jaj, ha saját közegébe az égbe felreppen,
s engem, ki tűzben elégett, a földbe bezár,
elhagy erőm, hamuvá roskad, s lehet, szégyen is érhet.

Michelangelo Buonarroti: 62. szonett

Sol pur col foco fabbro il ferro sterne
al concetto suo caro e bel lavoro,
né senza foco alcuno artista l’oro
al sommo grado raffina e rende;

Né l’unica fenice sé riprende
se non prim’arsa; ond’io, s’ardendo moro,
spero piú chiar resurger tra coloro
che morte accresce e ’ltempo non offende.

Del foco, di ch’i’ parlo, ho gran ventura
c’ancor per rinnovarmi abbi in me loco,
sendo giá quasi nel numer de’ morti.

O ver, s’al cielo ascende per natura,
al suo elemento, a ch’io converso in foco
sie, come fie che seco non mi porti?