Állok az esti ég alatt.
Odafönt csillagok ragyognak.
Ragyognak. S tündöklő fényük
Beborítja fájdalmas szívünk.
Állok az esti ég alatt.
Odafönt csillagok ragyognak.
Csend van, nyugalom,
Szívünkben mégis dúl a fájdalom.
Mennyi szenvedés, mennyi bánat…
Miért jó ez így a Világnak?
Miért jó, hogy sír, zokog a gyermek,
Kit anyja csak keblével etethet.
Állok az esti ég alatt,
Odafönt csillagok ragyognak.
És én kiáltok a messzeségbe:
Mikor lesz az embernek boldog léte?
Állok az esti ég alatt,
És szememből a könny kifakad.
Miért bántják egymást az emberek?
Miért vetik meg az elesettet?
Miért nézik le ha nálánál szegényebb?
Miért nem lehet egymásé a szerelmes?
Miért nincs a Világban irgalom?
Vagy legalább egy csöppnyi szánalom?
Állok az esti ég alatt,
Odafönt csillagok ragyognak.
Én mégsem látom őket,
Mert szememet elülték a könnyek.
Gyűlöli az ember az embert,
S az ifjú már szeretni sem mer.
De ha mégis szeret, szenved,
Mert teljes szívből szeretni nem lehet.
Sír a gyermek, mert éhezik,
Zokog az anyja, ételt neki nem adhatik.
Búsul az ifjú, mert összetört szíve,
S talán érzi, neki már csak a tőr segítene.
Állok az esti ég alatt.
Odafönt csillagok ragyognak.
Körbenézek. Szívem megszakad;
Ez hát a Világ mi ránk maradt?
Ez melyet Isten csodával teremtett?
Ez melyben ártatlan gyermekek születnek?
És ha megszülettek mi lesz vélük?
Gúnyos a sors, egyszer elveszi éltük.
Elveszi, és többé vissza nem adja,
Hiába is imádkozik az istenadta.
Fájdalmas a Világ, ezt mindenki látja,
S legtöbbet mégis az szenved ki harcolni nem gyáva.
Állok az esti ég alatt.
Odafönt csillagok ragyognak.
Szívem nyugszik. Egy lágy szellő megérint,
S fülembe súgja, ne add fel a harcot, hisz megéri…