Mindenszentek után, mikor novemberi
esők jönnek konok-monoton, s a hajnal
lehelete megdermed az elfüggönyzött,
fénylő ablakon, a kertek fölé, akár
ólomszín kárpit, csökönyös, lélekölő
köd feszül. Készül a tél bennem is… Egész
legbelül. Odakint még meg-megölel a
fürge, őszi szél, de a szív ilyenkor már
semmit nem remél. A szűkre szabott, bágyadt
nappalokra korai és ólomnehéz
alkonyat szakad. Az est kitakarja a
parkban a belakott padokat, hidege
vág, akár a jól edzett penge, éles és
halálos az éjszaka csendje, s a Hold is
sápadt, vértelen és mostoha, mint járda-
szigeten a vézna koldus-vacsora.
…
Mindenszentek után, mikor elnémulnak
a bolydult temetők, s a krizantémokat
megcsípi a reggeli dér, ez az a perc,
mikor a tél először a lelkemhez ér.
6 hozzászólás
A tél,a tél…De ,ha didergő lelkedet jól bepólyálod,meglásd nem fázik meg tavaszig.
Nagyon szép képekben írod le a késő őszt, közelítő telet. Gratulálok: Colhicum
Mindkettőtöknek köszönöm az olvasást és elismerést 🙂 Neti
Nagyon szépek a természetről aklotott képeid. Szép vers! 🙂
Neti, ez fantasztikus! Annyira áradó, az áthajlások miatt remekül olvastatja magát, még a rímek sem hiányoznak. Gratulálok! Poppy
Kedves Boer, köszönöm 🙂
Poppy, örülök, hogy ennyire tetszik, hálás köszönetem 🙂 (Nézz be a "Büszkén jelentem" topicba :))