Az éj belém harap ezernyi fogával,
amikor feloltom szunnyadó lámpám,
nyüszítve kódorog el a szoba sarkába,
onnan figyeli motoszkáló kezem rezzenéseit,
ahogyan belebotlik könyvem lapjaiba.
Apró szusszanások kergetnek porpihéket,
melyek táncot lejtve hullnak újra vissza,
s szagolják tovább penészillatú betűket,
amik katonásan sorakoznak ősidők óta,
a megsárgult lapok végtelen habjaiban.
Fáradtság szúrós tüskéi úgy böködnek,
álomra hajtanám már bóbiskoló fejem,
de nyugtalanít megannyi mezítelen gond,
haszontalan lidércek pislognak fejem felett,
s gyöngyszemeket hintenek homlokomra.
2 hozzászólás
Gratulálok!
Rég nem olvastam a csendről ilyen színesen, szépen megírt verset.
Szeretettel: Béla
Kedves Béla!
Nem nehéz leírni egy egyszerű estét, mikor nem bírok aludni és egy könyvvel a kezemben gubbasztok az ágyamban…
Szeretettel láttalak: Tünde