Mikor elmentél

Szóltál, lenyűgöztél,
de nem lepődöm meg,
mert bújtál, féltél,
s jöttél, mint a fergeteg.
Arany köntösbe,
lobban a fátyol,
szivárvány csók öle,
most jó veled itt és bárhol.

Mert kacag a ma,
és vidám a tegnap,
buja- bája,
mit megkap egy nap.
Csak nekem,
senki másnak,
hisz a hitem,
képe a valóságnak.

Vagy és ölelsz,
tűz, mint tenger,
kérdezlek, felelsz,
mint akkor egyszer.
Jöttél, de félek,
a búcsú képe remeg,
most mesében élek,
mint szikrázó fergeteg.

Bár, ha maradsz örök,
mint idő lépte,
házfalra rajzolt körök,
csillag fénye.
Ragyogsz, túl az égen,
mint Hold tükrébe festett arc,
hol szív dobbant egykor régen,
vérbe fúlt keserves harc.

Csak egy csillag maradt,
még halványan lüktet,
kioltja fényét a harag,
mint varázsló, ha eltüntet.
S a komisz hajnal akkor egyedül talál,
szomorúan nyújtózik utánad,
párnán hagytad illatod, és az idő megáll,
majd csendben, mellém bújik a bánat.