Minden dal

A reggel fényét még szárnyadon látom,
gyorsan vitorlázik velünk az idő,
messze repültünk már fészektől, s fától,
veszteg nem maradhatsz, s a távolság nő…

Mert ím suhanva, szállva kell már élned,
nem béklyózhatnak nehéz lábnyomok,
messze ívű fény és ragyogás az élet,
csak repülj velem, s eltűnik bánatod.

Nyárból őszbe repül át velünk a táj,
s biztosan eltűnt sok meghitt pillanat,
szerelmünk az égen kergetőzve száll,
repülni tanítja a virágokat.

Ezért nem eresztünk gyökeret sehol,
szárnyainknak már az ég az otthona,
az sem számít ha megszólnak olykor,
az üstökösökön nem nőhet moha.

Így csak elsuhanó pillanat az élet,
ezt látják belőlünk, bár a fény vagyunk,
és e villanás a kékben "örökké" lett,
és percekbe ragadt visszhangzó szavunk.

Nemsokára, ha árnyidőket élünk,
s messze tűnik minden, élet, világ, s zaj,
formától és hangtól már nem kell félnünk,
s örökre elkísér innen minden dal.