Fagyosan izzik a megemlékezés fényárja,
szemben tükröződő ezernyi mécses lángja,
zúzmarakabátos ág kukucskál a holdvilágra,
sírokról leomló borostyán selymes suttogása,
az este, mint fekete lepel denevérszárnya,
felteríti bársonyát a kék ég horizontjára,
Temető csendjébe illő pusmorgás neszez,
a nyüzsgő emberek sokasága nem feled,
szeretteiket meglátogatva búsan hajt fejet,
a múlt filmszínházi játéka előttük lepereg,
virágban fürdőző hantok előtt térdepelek,
Istenem, nyisd meg előttünk az eget!