Virrasztanak egybegyűlt felhők az égen,
tornyot emelnek, aztán mind szétszéled.
A mennyei úton szellő söpör végig.
Egyszer rád találok, vagy egy angyalra,
kihűlt csillagokra, kihűlt kék parázsra.
Az élet többet vett el, mint amit kaptam,
épül az elme által a pokol szép lassan.
Mögöttem zsoltárhangban megbotlott
a remény. Ünnepeken is fagyos a csend,
ha benne elmerülve imádkozom érted.
Megtanultam élni, nélküled, mindhiába,
mezítelen fasorban dideregve vártam.
4 hozzászólás
Drága Ica!
Nehéz megszólalni… de talán nem is kell, mert mit is mondhatnék én egyszerű ember, amikor azt olvasom: "Mögöttem zsoltárhangban megbotlott a remény." – mit mondhatnék?
Legfeljebb annyit: Gyönyörű!
Ölellek szeretettel 🙂
Ida
Köszönöm drága Ida a megtisztelő kedves soraidat.
Szeretettel ölellek: Ica
Hű, de fagyos Ica! Beleborzong az ember ezekbe a sorokba, képekbe. "Épül az elme által a pokol szép lassan." És alatta: "Mögöttem zsoltárhangban megbotlott a remény." Nehéz elviselni valakinek a hiányát, akit szeretett az ember! Szeretettel olvastam: én
Köszönöm kedves Laci!
Köszönöm a soraidat.
Örökké fájni fog a hiánya.
Szeretettel: Ica