Tejfehér ködtakaróban ébred a rét,
vadrózsa színű, és földig ér az ég.
Sárga csíkot húz bele, mint merész festő,
néhány kósza felhő.
Távolabb házak bújnak össze,
s egy padlásablak beleásít a csöndbe.
Pasztell a táj, mint az elvonuló álom,
ahogy végighúzza szárnyát a világon.
A fák közül kiles az ébredő nap szeme,
még nem dölyföl, csak hunyorog.
Állva alvó lovak ébredeznek,
s harmatos szemükben
még őriznek néhány csillagot.
S a napkeltében párzik egy csődőr és egy kanca.
Istenem, ha a világ ilyen gyönyörű maradna…
Mint az elvonuló álom (Paso egy fotójához)
By aquarius
6 hozzászólás
Kedves Zsuzsa! Nagyon tetszett ez a versed is. Különösen szép sorok számomra: “Sárga
csíkot húz bele, mint merész festő, néhány kósza felhő”
Gratulálok. Üdv.: Túri I.
Köszönöm Kedves Imre! Üdvözöllek barátsággal: Zsuzsa
Ez tényleg gyönyörű, az egész megelevenedett előttem.
Tisztelettel köszöntelek Kedves Zsuzsa (ha megengeded így?!)!
Had kezdjem bocsánat kéréssel. Már rég óta — amióta itt vagyok — nagy gyönyörűséggel olvasom verseidet, s eleddid mégsem írtam hsz.-t? Cseppnyi magyarázat: úgy gondolom ami jó, az önmagában is jó!? Nem kell hozzá az én méltatásom. Tulajdonképpen most is “csak” köszönetemet fejezem ki.
A tehetséged, a költői vénád vitathatatlan! Rendkívűliek, nagyon jók a verseid!
Köszönet érte.
Barátsággal nihil
Köszönöm szépen ! 🙂
Kedves nihil!
Hát persze, hogy megendedem:) És nagyon köszönöm a figyelmedet, és méltatásodat! Kell, szükség van visszajelzésre, ilyenre is, olyanra is.
Barátsággal üdvözöllek: Zsuzsa