Mintha tiéd lenne / Sic utere tuo (ut alienum non laedas)

Úgy törd össze szívemet,
mintha tiéd lenne,
Úgy égesd el hitemet
mintha tiéd lenne.

Úgy mond azt, hogy nem szeretsz,
hogy meghalok tőle.
Vért fakaszt a lelkemből
szavad fájó tőre

Csalfa fényű almáját
kettőnk közé tette
Viszályság, majd szerelmünk
könnyel eltemette.

Erisz aljas égiszén,
aszott alvilágban
Elmerült a sorshajónk
hamis, vélt hibákban.

Úgy érezted fojtogat
vágyam angyalszárnya.
Megpusztultam volna, ha
nem csókolok szádra.

Azt mondtad, nem értelek,
pedig mindent láttam,
Nekem úgy tűnt, elbújtál
s eljöttedre vártam.

Végül aztán itt hagytál,
hátra nem is néztél,
Gyötrelmem nem ismervén
önvalómba léptél.

Reggel, mikor nem keltél
mellettem az ágyban,
S nem úszhattam arcocskád
álmos bűbájában

Átöleltem kispárnád,
csupán hideg kő lett,
Mélyre szívtam illatát,
mit hajadból fölvett.

Annyi mindent kihantolt,
annyi szép emléket.
Nem értettem, mi vetett
Fényröptünknek véget.

Bár éreznéd könnyemet,
mintha tiéd volna,
s hallanád a gyászzenét,
mintha rólad szólna.

Jól tudom, hogy egyszer majd
újra látsz és érzel,
Halálomig várok rád,
feléd nyújtott kézzel.