lebbenő szél vagyok csupán
amit egy tollpihe ül meg bután:
hiszi, hogy Ő lovagol…
szememben mosolygó nap ragyog…
utunk csodával határos,
hol itt, hol ott a lábom…
léptem nyomán tavasz, kikelet
s égbe vesző bársonyhegyek,
madárhadak harsogják himnuszom…
folyóvá lettem: áramlok, nem úszom…
mint ahogy a nyáj tanítja őrizni a pásztort…
önthetném képekbe ezerszer, vagy százszor,
nem tudja már az, aki csak felnőtt:
Van-e Élet a halál előtt?!
mit tudnak jól az angyalok:
Szeretek, tehát Vagyok!
2 hozzászólás
Szia Gabe!
Tökéletesen érzem, hogy mi a versed lényege.
Szabadra vetted a verselést, de azért ennek is vannak írott-íratlan követelményei.
Szerintem kicsit elszaladtál.
Ha már így hoztad a tartalmat, akkor a cím lehetett volna kisbetűs.
Ami utána van, az bizony kiszaladt belőled.
Megjegyzem, hogy éppen ez a hirtelenség és káosz mond el sok mindent a verselőről, azaz rólad.
Még rengeteg tartalék van benned!
Már megmutattad egy részét, a többit pedig eztán fogod.
Ugye?
Nagyon tetszett a zárás, mert úgy érzem, hogy egyben nyitás is.
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Örülök, hogy itt hagytad nyomod!
Most, hogy olvasom soraidat, talán megértem kicsit jobban magam: azt hittem, hogy ráéreztem a kozmosz ritmusára, s megtaláltam valami mélyebbet magamban… és ahogy olvastam amit írtál, hát rájöttem: valójában még mindig túlsággal a felszínen vagyok, épp csak a fejem dugtam be a habok alá, ahol még tele van hullámokkal az elmém… amikor leírtam, úgy gondoltam, tiszta a kép, amit hoztam… s ha éles is, túlzsúfolt. Megnyugtattál azzal, amit az utolsó sorról gondolsz: nyitok… talán valami szép felé 
Hát nyitogatok még, hátha lesz, ami nem káprázat, mégis élmény 
Hogy káosz, hogy hirtelen, hogy nyitás?
Szeretettel: Gabe