Mit adhatnék

Adnék kincset, drága holmikat,
de üres tarisznyámba, csak morzsák lapulnak,
meg néhány szóvirág, mit neked szedtem,
bár szirmai néhol már kifakultak.

Mit adhatnék mégis, minek örülni tudnál,
Igaz könnyekkel, hamis mosoly nélkül,
mit magadba rejthetsz, egész mélyen,
s ott maradna, egy életen át végül.

Neked adnám, mosolyom megfakult szirmait,
fáradt kezem gyengéd ölelését még,
a fényt, s árnyékot, hogy azt is megismerd,
meg a múltamat, hogy tud, ki voltam rég.

Neked adnám kitaposott utamat,
bár néhol szakadék felett vezet,
göröngye koptatja majd, vásott bocskorod,
ne nézz le, mert senki nem nyújt feléd kezet.

Magad leszel, mint voltam mindig én,
de neked ott leszek, híd a szakadék felett,
tomboló viharban őszinte menedék,
hol bátran hajthatod álomra fejed.

De mit is adjak neked, a hosszú út előtt,
hisz még oly kicsi vagy, a világot nem érted,
csak sírsz és kacagsz, meg kacagsz és sírsz,
rájöttél már, nem te vagy, mi vagyunk érted.