Mit is írhatnék?

Mit is írhatnék ide,
mikor az Értelem vakító tüze,
lassan elhalványul,
lassan, bénítón elhamvad,
s csak dőre hamu marad, majd parlag.
Hol maradt le, s el az Értelem, a Józanság
a Meggondolt Gondolat,
mely a gondokat is enyhíteni kész.
Hol az élni akaró Életerő,
mely mindig is merő,
és tettre kész volt.
Hol a Lélek Szava, hol a Lelkiismeret,
mely a Fennenvaló Ismeret
földi szószólója.
Hol maradtok Érzetek,
hogy valami egészen
egyedülit érezhetek,
hogy születünk, élünk, halunk,
s hogy ezt átélhetjük Mi magunk.

A nap nem változott
a Föld is aképpen forog,
ahogy tette százezer éve is.
A fák lombkoronája változatlan
hirdeti a változót a változatlanban,
a sziklák örök törvényük szerint
meg sem mozdulnak, s megint
csak állnak, úgy valának
százezer esztendeje is.
A szél százezer éve fújdogál,
néha megáll, majd zihál,
fennen hirdetni kész,
ahogy amiképp sajátosságában él,
nem szegül törvénye ellen.
Így az embernek is valamiképp
kinek-kinek miképp,
törvénye és rendje vagyon,
– bár múlik ez az akaraton -,
de sajátsága, Létben betöltött csodája
nem múlhat el, nem felejtődhet el
százezer és tízezer esztendőkön át!

Én így kérdezem,
hol marad a Nyugalom,
hogy mégis majd Isten az utolsó napon
megnyugtat mindannyiunkat?