Mocsárba láncolt lelkek
És ápolt, tündöklő testek.
Emberek.
Egymást nyomjuk a mélybe,
Az örökös bús kedélybe.
A halál szaga jár át,
De nem fáj, nem bánt.
Ha nem is kedves, nem is barát,
De rokonom, élet, az arád.
Ott van a szememben,
Ott, ahol születtem,
Anyám beteg, rab szerelme
Tart még az emberben.
A testem vagyok.
S van még hős, szerelmes,
A szoborszerű kedves.
Majd elhagy.
S akkor maradok földemen,
Bús mocsaramban, részegen,
És lesz még, kihez szóljak.
Tengernyi kutyának ólja
Még az én otthonom.
Boldogan csaholunk, vakon,
Mintha nem látnánk szabadon,
Hogy semmi a minden.
És egyszer, egy boldog pillanatban,
A megtisztult percben, az utolsóban,
Kábultan nézünk az égre,
Szebb életet remélve,
És akkor remegve feltűnik a fényköd,
Aztán zárt szemem mögé sorvadva lök
Egy utolsót fonnyadt kezemen.
S a többiek szólnak: Istenhez nyúltam.
Nem is látják: anyám szoknyájához bújtam.
4 hozzászólás
szerintem vannak helyek ahol a névelő vagy a kötőszó nem illik a képbe, “és, az, s”
szimplán feleslegesnek tartom, de attól még ügyes.
Szia,
Egészen fura gondolatokat keltett bennem a versed.
Volt néhány “kedvenc” sorom
“S van még hős, szerelmes,
A szoborszerű kedves.
Majd elhagy.”
“És lesz még, kihez szóljak.” “Hogy semmi a minden” és a minden semmi!
“Kábultan nézünk az égre,
Szebb életet remélve,”
S tetszik a befejezés…
Üdv!
Köszönöm a hozzászólásaitokat!
Mimóza
Elolvastam, hogy nemrég kezdtél verseket írni. Mentség legyen számodra, amikor bizonyos kritikákat fogalmaznak meg az olvasók. De mindenki kezdő először. Ajánlom saját módszeremet. Egy-egy verset ne tegyed föl mindjárt a Honlapra. Várjál vele. Hagyjad pihenni, néha-néha nézd át, mindig találsz rajta javítani valót. Lassan szépül és épül.
Hidd el, hamar belejössz. Csak kitartás kell hozzá, mivel szép gondolataid vannak.
Üdvözöllek.