Mondd csak!
Volt idő, mikor igazán szerettél
Bőröd bizsergett lágy érintéstől
Hold mosolyával együtt nevettél
És boldog voltál, ilyen kevéstől
Homályos ködbe burkolt a sejtés
Bizonytalanság foglyaként, magad,
Barátok nélkül, csak a felejtés…
Meghitt estékből semmi nem marad
Gyöngyharmat hullik hajnalok nyomán
Csillanó felszín, alatta csend ül
Ébred a tested, nincs már túl korán
Hallod? Lelkedben új dallam csendül
Mondd csak! Mersz – e még szeretni újra?
Feledni régi ballépéseket
Felhőtlen érzés leplébe bújva
Végig játszani ezt az életet…
2006.07.12.
8 hozzászólás
Elgondolkodtató vers, és igaz. “Mondd csak! Mersz – e még szeretni újra?” Sokan bezárkóznak a szeretet elől, nehogy újabb csalódás érje őket. Pedig a sok csalódás árán tanuljuk meg értékelni a szeretetet.
Szia Erika!
Ez igaz is.
De azért kevesebb csalódással boldogabb az ember.
Köszönöm észrevételed, figyelmed.
Üdv.Éva
Nagyon tetszett a versed!
Szomorú, de ez is gyönyörű szépen megírt vers Évikém.
Öröm ilyen verset olvasni…
Puszillak szeretettel.
Éva
Kedves Leticia!
Köszönöm figyelmed, elismerésed.
Üdv.Éva
Szia Évi!
Bizony, van, amikor szomorúbb, fájóbb dolgok is felszínre törnek…mint most is.
Köszönöm kedves szavaid.
Puszi: Éva
Nekem főként az utolsó versszak tetszik, az adja a legtöbbet nekem.kicsit Kosztolányi Dezső ugrott be róla…..
nagyon szép.
Szia Sanna!
Örülök, hogy találtád kedvenc sorokat… :)))
Köszönöm figyelmed.
Üdv.Éva