Mosel – völgy, éjjel

Az éjjel feketén
pelyhedzve hullik le
halmok púpjai közt
kígyózó Moselre.
Koblenz s Trier között
sötétbe öltözött
városkák tükrözik
füzérek fényeit.

Elpihent, alszik már
a folyó, a bazár,
autó csak néha fut,
mint iramló bogár,
mellettük meredek,
tőkékkel ültetett
dús domboldalakat
sejtető támfalak.

Már palackba fejtve
szuszog dombok leve,
sötéten, mélán, mint
a tőkék erdeje.
Minden csúcson dereng
vár vagy fénylő kereszt,
hallgatagon, akár
az éji téli táj,

s mint csendből felcsengő
taktus, vagy keringő,
a sötét légből mint
jelenés tör elő,
hol innenső partról,
hol túlsó oldalról,
időtlen nem ereszt
az izzó fénykereszt.

Lebeg a semmiben,
nem tartja semmi sem…
Látszat ez, csalóka,
mégis, szinte hiszem,
s megbabonáz e hit.
Figyelem fényeit,
de nem világít mást
meg, csupán önmagát.

Hatás – ellenhatás
– szívszorító varázs –
vagy dacot gerjesztő
erőfitogtatás?
A derék, szorgos nép
úgy éli életét
Luther hazájában
megingathatatlan,

ahogy évszázadok
rítusához szokott
nép őriz hagyományt,
hitet, tudást, jogot.
Suhan itt a vasút,
megtervezett az út,
s a lejtőt is saját
hasznukra fordítják.

S a kővel berakott
gerendás házak ott
Koblenz, s Trier között
jelképek: századok
nyugalma ölt testet
bennük: hogy itt vesztes
csak kor, hadúr lehet,
– nem szorgos emberek.