Kip-kop, lépések zaja az utcán,
Tip-top, az egyik megbotlik talán.
Föl őt kopogó szemekkel segítik,
Ketten vannak s a világot éhezik.
Szakadtak, koszosak, szánalmasak,
Lakásuk ott van egy-egy pad alatt.
Most, bebenézve az ablakokon,
Töprengeni kezdenek a múlton.
Megannyi gondolat, lehetőség fut.
Először fényt vet aztán meg borút.
Egyik-másik látszik az arcokon,
Hogy vágta az élet őket pofon.
Egy-két csepp szomorúság csordul le,
A sarkon egy nénike fordul be.
Lomhán közlekedik, kiszolgáltatott,
Késő éjszakán mit keres pont ott?
Az egyik kéz ökölbe szorul s várja,
Utolsó útját talán ma járja? …
Halkan húzódnak egy ház mögé.
Bűnös gondolat csak az egyiké.
Odaér. Nyúl a kéz. Cseppen a vér.
A nénike elesik és beszél:
"Köszönöm, hogy felsegítettél!"
A gyilkos arcon halvány mosoly kél.
5 hozzászólás
Jó lett! Bár kétértelmű a vége, és nagyon életszagú. Fájdalmas és mégis reményteljes, benne van a két lehetőség…
Nekem tetszik, a pozitív megoldás lehetőségének a híve vagyok….igen, felsegítené!
Üdv.
Beleborzongtam. Nagyon jó. Szeretem, ha gerincemen futkosni, bizseregni érzek egy verset.
Köszke szépen a melengető szavakat! 🙂
Meglepő vers. És egész jó is. Legalább is, nekem tetszik, csak néhány sort nem találtam az igazinak. Pl.: ” bebenézve az ablakokon” ez így eléggé dadogósan hangzik vagy ” Hogy vágta az élet őket pofon” ez a sor egy kissé esetlen, szerencsétlen. De nagyon tetszettek ezek a sorok: “Ketten vannak s a világot éhezik” és “A gyilkos arcon halvány mosoly kél.” ez az utolsó sor lett a legerősebb, a legragyogóbb. Tetszett a vers.
Nagyon jó vers, Gratulálok!:)