Ha láthatnám a mosolyodat
Fejembe fészkelt a gondolat
Mit meg nem tennék Neked
Csak együtt lehetnék Veled
Ha láthatnám a mosolyodat
Megsimíthatnám arcodat
Szárnyal most velem a képzelet
Megfoghatom a két kezed
Ha láthatnám a mosolyodat
Ragyogna érte fenn a nap
A hold ezüstjét szórná ránk
Megszépülne e csúf világ
De nem láthatom már arcodat
Nem hallom kedves hangodat
Sötét a világ, s szomorú
Szívemben tombol a háború
5 hozzászólás
Szomorú érzés, ha kedvesünk nem lehet már velünk.
Kedves Erika!
Szomorú vers. Én úgy érzem, mintha nem a kedvesedet vesztetted volna el, hanem valaki mást, aki nagyon közel állt a szívedhez. De lehet, hogy tévedek.
Tetszett a versed.
Üdv: József
Nincs annál rosszabb, sőt gonoszabb-mondhatjuk talán így- amikor öröm helyett szomorúság költözik szívünkbe, lelkünkbe. Versed nagyonszépen kifejezi ezt.
Üdvözöl: Túri I.
Köszönöm nektek, hogy olvastatok.
Kedves Szhemi valóban igazad van, az édesapám az aki még mindig minden percben hiányzik.
A mosoly egy drága kincs. Akkor tudjuk igazán, mikor már nincs.
Üdv: Jessyrose