Ültem és elfojtva építettem
szótlan darabokból a lényedet,
a tökéleteset vakon hittem,
s nem érdekelt, hogy így ezt nem lehet.
Csak elsodort magával egy érzés,
láttam magam előtt egy alkotást,
de büszkeségembe szaladt a kés,
előkerült pár hiányzó szilánk.
Földre zuhant és összetört a kép,
én megdermedve és némán néztem,
elmosódott könnyeim felszínén,
mikor ujjaimmal hozzá értem.
A sebekkel farkasszemet néztem,
s megláttam felém nyújtott kezedet,
félve, újra építeni kezdtem
apró mozaikokból lényedet.
A valóság ölelt körül engem,
a mozaikok egymásba égtek,
képed örök otthonra lelt bennem,
s tudom, hogy neked is ennyit érek.
9 hozzászólás
Igazán szép a mozaikod, érdemes volt újból másodszor is építened. Csak gratulálni tudok, nagyon hatásos, szép verset írtál, apró mozaikokból egy igazán szép kép lett.:)
Andika!
Valóban sokszor építünk
apró dolgokból
nagyokat.
Mint a zenész is
'ki hangjegyekből épít
dalokat.
Nagyon kifejező a versed!
Gratula!
Egy szétszakadt barátságot újraépíteni nem könnyű, de megéri. Nagyon szép a versed.:)
Naaaagyon szééép! 8)
"de büszkeségembe szaladt a kés" – Ez megfogott erőteljesen! 😉
Hali, Kini
Nagyon szép! Régi? Akkor még szebb! 🙂
Szia!
Nagyon jó vers. Egészen megfogott, ez a sor meg különösen.:
"A sebekkel farkasszemet néztem"
Szép sorok, amik egésszé állnak össze, akár az általad újból összerakott barátság.
Maristi
Kedves Andi!
Nagyon szépet írtál, örülök,hogy olvastam!
Gratulálok!
Üdv,
Zsolt
Kollégád nagyon örülhetett a vernsek, mert csodaszép!
SZép és őszinte vers, gratulálok!
H.