csukott szemmel, forró
szél zavarja el messze,
mit rajzolnom olyan jó.
Fába karcolom neved,
hűsítő árnyat adó,
vihar és villám rettent,
szaladok, s művem haló.
Kőbe vésem a neved,
talán itt maradandó,
de erősebb a tenger,
mossa majd mi porlandó.
Lelkemben hordom neved,
mert ott szívünkben nyíló,
mint búzatábla felett
gólyamadár, hírt hozó.
10 hozzászólás
Szia Zsu! Szép és fájdalmas. Mert a lélekből is kiég majd egy idő után. Ez a sorsa a neveknek és a szerelmeknek. Ezért fájdalmas. Versed meg azért szép, mert jól van megírva! Szeretettel üdvözöllek: én
Szia Laci !
Igen lassan múlnak a fájdalmas emlékek, de örökre kitörölni őket nem lehet.
De azért ott a búzatábla is 🙂
Szeretettel: Zsu
Jaj, a búzatábla, persze! Elsiklottam elsőre, bocs!! Üdv: én
Semmi gond Laci !
Írtam: beleszövöm valamelyik versembe 🙂
Szeretettel: Zsu
A fájdalom nehezen múló érzelem. Mindenütt elmosódik de a lélekben soha!
Szeretettel olvastalak: Ica
Így igaz drága Ica !
Köszönöm kedves szavaid.
Ölelésem : Zsu
Kedves Susanne!
Ha már múlik, akkor jó, és jön egy új, hogy végleg eltörölje.
Tetszett a versed.
Üdv: harcsa
Nagyon szépen köszönöm kedves harcsa!
Szeretettel láttalak,mint mindig : Zsu 🙂
Jól látod, drága Zsu, lélekben a legmaradandóbb…
Sok-sok fájdalmat hordozunk magunkban. Szép lett ez a fájdalmas versed is.
Szeretettel!
Ida
Drága Ida !
Nagyon szépen köszönöm véleményedet és kedves szavaidat.
Szeretettel ölellek: Zsu