Kósza köd lehel penészes reggelt.
Világom letűnt, múltam elporladt.
Az idő itt hagyott, gyorsan eltelt.
Sötét felhő takarja a holdat.
Földre terített minden keservem,
– bár tudom, visszanézni nem lehet –
kimerített a hiába-verseny.
Nem szőttem selyemszálból terveket.
A múlt olykor forrásként felbuzog,
álmot és valóságot riasztva.
Csapdába ejt, mint vadat a hurok.
Kínoz, ami fájdalmas, mihaszna.
Éden kapuját őrzik Kérubok.
És én kívül maradtam… miatta…
4 hozzászólás
Kedves Klára!
Érdemes Téged olvasni. Hogy miért? Mert nem lövöd le rögtön a poént verseidben, hagyod, hogy kibontakozzon a megfelelő időben, a megfelelő személy által. Én pedig szeretem a humort. Élvezem, hogy nem rágja senki a számba, hogy mit is gondoljak, de nem is egy rejtvényfejtőnek néz az alkotó. Még olvasni foglak.
Üdv,
A.
Köszönöm szépen a szavaidat kedves Andrea!
Üdv: Klári
Szia Klári! 🙂
Egy életem, egy halálom… gyorsan írok ide. Tegnap még nem mertem, ma teszek egy "bátorságpróbát". 🙂
Hihetetlenül megfogott a versed, a képei és a mélysége is. Gyönyörűnek találom. Ami kizökkent a lebegésből, az az írásjelek használata. Szerintem túl gyakran használsz pontot, olyankor az ember leviszi a hangsúlyt, megáll. Ebben a versben olyan mondanivaló van, hogy érdemes úszni vele.
Most rögvest elhallgatok, belső levélben megpróbálom konkrétabb dolgokkal is alátámasztani a véleményem.
Egyébként szerettem ezt a verset. Írj még sok ilyent! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Amint azt megírtam, igazad van, és köszönöm a véleményedet!
Szeretettel: Klári