Én nem hittem az erélyben,
Én nem hittem hiú szavakban,
Nem hittem a reményben,
Nem hittem magamban.
Nem hittem, hogy az élet
Oly csendes nélküle,
Nem értettem a szépet,
Némaság volt a zene.
Az élettől nem sokat vártam,
Otthonom volt a magány.
Behunyt szemmel jártam
Évekig is talán.
S a csoda eljött hozzám egy napon,
Az ajtómon kopogott be.
Én szélesre tártam az ajtóm,
És a szívemet nyitottam vele.
Ma már hiszek a barátság erejében,
S nagy dolgokat érzek magamban.
Önmagamat látom, mások szemében,
S százezer színt, ezer alakban.
3 hozzászólás
Kedves Delfinke!
Örülök, hogy újra olvashatok tőled.
Nagyon ritkán jössz erre az oldalra.
Tetszett a versed.
Az eleje egy kicsit szomorú, de a végén éled a remény.
Jó volt olvasni.
Üdv: József
Drága Kedves Delfinke!!!!!!!!
Nagyon rég jártam nálad! De ahogy elnézem te sem sokat vagy itt. Aminek örülök, olyan szépen fogalmaztad meg!!!! Ma már hiszek a barátság erejében…….
Higgy!!!! S meglátod igaz lesz minden!…IRJ!!!!!!!!
Sok szeretettel gondolok rád! Ölellek!
Hamupipő
Kedves Delfinke!
Nagyon szép a versed a hitről, és remélem, a csoda Nálad is maradt! 🙂
Szeretettel:
Anck-Su-Namun