Őszre fordult, sírdogál az ég is,
szél vágtázik végig a városon,
a fellegek egymást hajtják, űzik,
a kétkedés a szívekbe oson.
A Nap mosolya kacsint most le rám,
messze száguld már a sötét felleg,
egy kis tócsát kerülök a járdán,
s hirtelen, valamit meglelek.
Megállok hát, nézem a pocsolyát,
s benne a képet, mit a múlt idéz:
guggol egy kislány, látom mosolyát,
önfeledten nézem, úgy megigéz.
A kép elbűvöl, hiszen az a gyermek
ott guggolt évtizedekkel ezelőtt,
látom magam, múltban és jelenben,
a tócsában; s mily kék az ég felettem!
8 hozzászólás
Kedves Ida
Csodaszép utalások,képek…
A ´pocsolyában´,a tócsában´…hihetetlen…
nagyon,nagyon mély!
Grat:sailor
Ui…
Örülök, ha így látod, kedves sailor.
Köszönöm szépen.
Szeretettel!
Ida
Ejha kedves Ida !
Nagyon jó a vers, csak "lestem" szó szerint, a téma és ahogy befejezted kitűnő.
Tetszett !
szeretettel: Zsu
Örülök nagyon a véleményednek, kedves Zsu.
Köszönöm szépen.
Szeretettel!
Ida
Gratulálok kedves Ida!
Nagyon szép és kifejező gondolat.
Szeretettel, Judit
Köszönöm szépen, kedves Judit.
Örülök a hozzászólásodnak.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida.
Még a tócsában is visszatükröződik a múlt. Mestere vagy az emlékeidnek.
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm szépen, kedves Ica.
Örülök, hogy újra itt vagy közöttünk.
Szeretettel!
Ida