Nézem a fehér lapot…
Vakít!
Indulnának ujjaim,
Fognák a tollat,
De a tétova bénaság
Görcse nem enged.
Érzem a késztetést,
Fejem zsibong,
Mégis üres.
Mi mondhatnék?
Állkapcsom börtönében
Nem lendülnek a szavak.
Némán kiáltok,
Lelkemben fájdalom.
Adni szeretnék,
De most nem lehet.
Légy hát türelmes,
S meglásd,
Eljő az ihlet.
Lebegés jó és rossz között,
A múzsám keresem,
Tán itt hagyott,
S a tehetség mezejére költözött.
A bánattól zúgó patak tör utat,
Gondolatim,
Mint árva kavicsok
Partra gurulnak.
Boldogság gejzír
Sem fenyeget,
Ó miért is jönne hát ? –
Létó és Zeusz gyermeke,
Apollón, költészet Istene!
Múzsaválság
By Angie
3 hozzászólás
Igen, van ez így, azoknál akiknek az írás, már már lételemmé válik. Persze van úgy, hogy elhagy az ihlet. De lám azt is versbe lehet írni! Tetszett!
szeretettel-panka
Nem baj ha a fehér lapot nézed,
az szerintem csak ösztönöz téged.
Lesznek még versek, szépek és lágyak,
hisz dalra születtél, és azok dalolni vágynak.
Kedves Angie!
És addig is amíg elszállt az ihlet, írtál róla egy szép verset.
szeretettel:
Millali
Van ez így néha, nem mindig ömlenek a szavak..de ezt mégis szépen megoldottad. Sokszor csak dédelgetjük az érzéseinket. Az ára kavicsok lassan kicsiszolódnak!