Ugyanakkor, reggel hétkor,
Mikor szemem még oly nehéz,
Akkor kelt a telefonom,
Engem nyaggat, nekem zenél.
Szemem pattan, vagyis lassan
Az álomnak búcsút intek,
Megkordul én üres hasam…
Ó, ti nyamvadt ébredések.
Úton vagyok, majd megfagyok,
De a HÉV csak várat engem,
Lyukasztani ma sem fogok,
Ellenőrök jegyzik nevem.
Utazok még, kicsit arrébb
Van a hely, hol dolgoznom kell.
Bal lábam a jobb elé lép,
Hogy mint mindig, ne késsek el.
Asztalom vár, dolgozom már,
A gép előtt gép vagyok én,
Pedig más dolgom volna jópár,
Lennék hegyek legtetején.
Főnök hivat, a gép is szivat,
Unom a dolgot nagyon rég.
Lázadni, tudom, mindig divat,
Mégis tűrök s nyelem még.
Nap mint nap ugyanaz a helyzet,
Nap mint nap ugyanaz vár rám,
Nap mint nap ugyanaz a helyzet,
E végtelen ciklus sosem más…
3 hozzászólás
Kedves Miki!
Jó kis életképet rajzoltál elénk:) Gondolom, "nyelés" közben született e versike:) Jobb írni, mint lázadni, az tuti:)
Üdv: Borostyán
Na igen, irni jó 🙂
De az alaphelyzet már régóta áll, régóta motoszkál a fejelmben, hogy nap mint nap ugyanazt csinálom, de nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék, sokan tapossák még ezt a bizonyos mókuskereket…
Kedves Miki! Valóban, hű életképet vetítesz elénk! Taposómalom! Nélha lázadásra késztet, de nehéz, talán lehetetlen kikerülni belőle! Üdv. Katalin