Ülök a parton
És várom, hogy megtaláljon
Elérje lábamat
A zúgó áradat
Mindenhol csönd honol
Csak a tenger lohol
Hirtelen napfény csillan
Mint egy gyönyörű türkiz szólam
Egyre önti be a teret
A vizet és az eget
Eléri már a fák alját
S a házak sávját
Nemsokára engem is betölt
Arany színbe ölt
Egyszerre meghasad az ég
Itt a vég
Minden beleremeg
Mint egy pusztító sereg
Tör elő rejtekéből
A felhők sötétjéből
Most már ő uralja a teret
A nagy természetet
A nap egy pillanatra ismét előtör
Az ég tetejéből
Ennek a csatának már vége
A sötétség nyerte
Elveszett az összes fény
Nincs már remény
7 hozzászólás
Egy kicsit nekem furcsa, hogy jön a fény, napfelkelte van, de avégére az egyész átmegy naplementébe. Van pár sántikáló rím!
Nincs szó semmiféle naplementéről! Csak jön a vihar de ez a versből is kiderül szerintem.
Szia! Nagyon tetszik ez a vers. Olyan színes, mégha reménytelenül is. Üdv
Köszönöm a véleményt.
Üdv
Szia!
Fantasztikusan jeleníted meg az égbolton történő változásokat. Igaz, hogy néhány rím nem tiszta, de ezek annyira nem feltűnőek. Engem , legalábbis nem zavartak. csak így tovább!!! 😛
Szia Michelangelo!
Nagyon szép ez a versed!
Ritmusos, rímes!!!
Nem kortárs:) Bocsi, de a fórum után ezt nem hagyhattam ki!!!
Szeretettel: Falevél
Hát ez bizony így van nem kortárs, nagyon régi írásom, amikor láttam, hogy valaki írt már előre megijedtem, ma már nekem nagyon nem tetszik amúgy:P
Köszi a véleményt!
Üdv