Napjaim alja

Hajamba még ezüstöt nem hozott,
Panaszkodásom meg se hallja.
Ha hoz, ha visz, csak azt, mit ő akar,
Napjaim alja.

A fájdalommal nem fukarkodik,
Azt adja bőven, s nem zavarja,
Hogy társat és barátot elszakít
Napjaim alja.

Csak port és piszkot, förtelmet terem,
A szél szilaj, ha ő kavarja,
Sötét lepellel mindent elborít
Napjaim alja.

Az ifjak undorodva nézik, és
Nem értik, ezt miért akarja,
Vagy félnek, hátha rájuk átragad
Napjaim alja.

A szánalomnál nincs kegyetlenebb,
Ha könnyek közt magát megvallja,
Az mit sem ér, ha eljön, és arat
Napjaim alja.

De nincs magány, mert itt borong a köd,
Röhögve fújja, zord vagy kajla,
A gyáva, torz, és mindenféle rossz
Napjaim alja.

Marokra fogja szívem és tüdőm,
A szuszt kinyomja és facsarja,
Elűzi innen még az álmot is
Napjaim alja.

Ki mondja meg, hogy tenni mit lehet,
A balzsamot ha meg nem hagyja?
A drognak mondott kegyszert széttöri
Napjaim alja.

De lásd be végre, eljött már a vég,
Keresztem fából nem faragja,
Elég legyen a meztelen gödör –
Ez már tényleg a napjaim alja.