Megfognám a Napot,
fényes korongját zsebembe tenném,
és egy sárkunyhó sötét zugában
onnét elővenném.
Fénye ott ragyogna
sok árva könnyei között,
hisz abba az átkozott kisszobában,
eddig csak a sötétség nyögött.
Ott rongyosak a téli esték,
dunna alatt kisgyerek vacog,
fehér subát ölt magára a táj,
s benéz a homályos ablakon,
Koldus idők járnak erre,
a nincs kezéből kifolyik a semmi,
a kis kályha még fát ropogtat,
de az éhes szájnak nincs mit enni.
Meg ette tegnap, vagy az előtt,
mára már semmi sem maradt,
cserepes szája imát mormol,
és bámulja a koszos falat.
Oda vinném a Napot,
vagy legalább egy darabját,
fényét, melegét,
s az ősök összes hagyatékát.
3 hozzászólás
Ki fényt visz, talpig ember! Félrímeiddel gondolatiságoddal értéket szőttél versedbe. Láttatni engedted a kis szobát, a nyomorúságot és elgondolkodtam, nálam ropog a tűz, van finom ebéd és a fény is ragyog. Boldog ember vagyok. Szeretettel. Éva
Ez IGAZ. Mint Te!
Szeretettel.
Kedves József!
Fényt vinni a legszebb vágy…. és közben nagy felelősség is.
Köszönöm, hogy olvashattam igazán komoly versedet!
Szeretettel: gleam