Napra jő az éji vad

Ülök a kert ölén,
nekem a könyv ropog,
apró bogár öl-él,
velőm most nem vacog.

A fű alatt kotor,
a tűnt idők felett,
kiforrt erek botor,
kihullt vörös bele.

Kék ég-glóbusz ragyog,
ölbe vesz így hagyom
túlnőni rajtam is;
megvetem harcait.

Korrodált acél-ín
rozsdáll a ház falán,
lelkem áll, ha tél hív,
úgy érzem, ez hazám.

Korog az agyvelő,
sercegő zsírpamacs;
sír-parancs teremtőm,
de énem itt marad.