„Félek” – csak ennyit mondasz te,
S agyamban szétárad az ige.
Kezemet óvón arcod elé teszem,
Hogy engem égessen, ha mégis vétkezem.
S ha jön is majd a magányos éj,
Csak suttogom: – Ne félj, ne félj!
„Félek” – szisszeni szád felém,
S a szó élesen hasít belém.
Kicsi – konok ajkadra rányomom
Ajkamat: egyetlen zálogom,
S ha sírva tör elő a kéj,
Csak dúdolom: – Ne félj, ne félj!
„Félek” – mondja őzike szemed,
S míg imába foglalom neved,
Testemet pajzsként én terád terítem,
Hogy vigyázzon, óvjon, s ha kell, segítsen,
Hogy ezután már ne magányosan élj,
S csak mormolom csendesen: – Ne félj, ne félj!
„Félek” – reszketi ölelő karod,
S míg visszhangzik bennem elárvult dalod,
Lelkem fehér leplét borítom terád,
Szerelmem átölel, mint inda a fát,
S repülünk együtt, nem szédít a mély,
És világgá harsogom: – Ne félj, ne félj!
4 hozzászólás
Kedves Millali!
Ritkán olvasok szerelmes verseket, de ezt megérte.
Nagyon jó lett szerintem. Gratulálok!
Barátsággal:Ági
Örülök, hogy olvastad, és annak is, hogy tetszett.
Barátsággal: Millali
Nagyon szépen fejezed ki versedben a biztatást.Gratulálok!
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Mindig örömmel olvasom a kritikáidat, ugyanis valami hetedik érzékkel, (vagy rendkívüli tudással és tehetséggel) találod meg írásaimban a belső mondanivalót. Valóban amikor ezt a verset írtam nagy szükség volt a biztatásra. Értékes hozzászólásodat tiszta szívből köszönöm.
Szeretettel:
Millali