Ne tarts fogva!

Engedj elmenni, s én elengedlek téged,
ne tarts magadban, ne tarts fogva.
Nem keresel többé, én rád sem nézek,
üres leszek, mint korhadt fának odva.

Töltsön ki téged dal, ha más nem keres,
de légy Te boldog, Te ne légy üres!
Legyél, mint a szavakkal teleírt lapok,
csak ne én írjak-akkor nem fájnak a sorok.

Derűs a nappal, de hideg és deres.
Szívedből, ha kivettél, messze vess,
az égboltig hajíts fel-majd messze érek földet.
És nem nézem, szemeid hogyan tündökölnek.

Az éj csendes. Mint álom szárnya, rebben,
íriszem peremén nagyobbra nő a Hold,
eltűnhetek egy messzi rengetegben,
melyben minden árny mint penge, felsikolt.

Megbúvok gyümölcsök nedvei közt, a fáknak
súlyos lombjaiban elrejtezem,
vagy hegyben tűnők el-onnan ki nem vájnak,
ha kell, a föld alá temetkezem.

A Napba olvadok, csak mindig messze tőled,
enyhülést ad a társtalan magány.
S ha emlékek között az emléked feléled,
nem lesz már arcom piruló, halovány.

Nem keresel többé, én rád sem nézek,
üres vagyok immár, mint korhadt tölgyek odva,
engedj elmenni, hogy engedjelek téged;
ne tarts magadban. Ne tarts fogva!