Vargabetűt hurkol a látóhatáron,
Verset ír az égre fényeset,
Vadul, őrülten cikáz a vásznon,
Nevet kicsit, kéz töri a kezet.
Jöttömre hátrabiccent s elfordul,
Arcát temeti zavartan,
Egyre csak kuncog bolondul,
Majd eltűnik bennem nyomtalan.
Nem lát, hisz nem él,
Néha kézen fog és vezet,
Meredeken húz fölfelé,
Nyugodni hagy, majd a mélybe vet.
Édes, nehéz illatok eső idején;
Akkor mindig követ, mert szeretem,
S mert ő én vagyok, a valóság peremén,
Könnye lehulló csöppjeit szedegetem.