Néha még járok régi tájakon,
délibábos álmaim kergetem,
hol kigyúlt lámpa fényében
merengő arcod bronz vonalát
meg-meg simítja pislákoló fény.
Hűvösödő szél alkonyi porral
lassan betakarja lépteid nyomát,
édes-keserű emléked szivárog
cseppenként szívem érpatakjaiba.
Létezésed apró, földre hulló tollpihe,
majd magával sodorja idő tengere.
Emléked elhalványul, s lassan elmerül,
mint szórt homok sors sivatagában.
Csillagrengetegbe nyúló ölelések,
s égő csókjaink mind idő kútjába fúlnak.
Olykor még az éjtakarójába bújva,
apró emlékmorzsákat szedegetek,
lelkembe gyűjtöm, s ringatom őket
az enyészet szúette bölcsőjében.
8 hozzászólás
Nagyon szép szerelmes vers. Különösen ez a mondat fogott meg:
Emléked elhalványul, s lassan elmerül,
mint szórt homok sors sivatagában.
Köszönöm, kedves Szusi!
Tudod, minden elmúlik egyszer és nem lesz több egy porszemnél…
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Zuzmara!
Szépen tártad elénk a múló, halványodó emlékeket.
Szeretettel gratulálok versedhez!
Zsóka
Szeretettel láttalak, kedves Zsóka!
Tünde : )
Kedves Tünde!
Fájó mély gondolatok. Szép verset olvashattam megint Tőled.
szeretettel-panka
Köszönöm drága Panka!
Tudod, egyszer fenn, egyszer lenn…
Hisz ismersz! : )
Ölellek: Tünde
Néha még én is…
Lágy, finom sóhajtás az emlékek erdejében.
Gratulálok!
Szeretettel: pipacs 🙂
Köszönöm, hogy benéztél hozzám!
Szeretettel láttalak: Tünde