Nehéz kereszted, hordom az úton,
s a veszett fejszenyelek sem férnek,
hátizsákomban már összeérnek,
zajukkal ábrándozom a múlton.
Csokorba gyűjtöm a kifogásokat,
hogy az út fejfáira tehessem,
emlékeid tüzénél melegszem,
s kibeszélem veled gondolatban,
a meg nem értett lehetőségeket.
A fel nem sírt gyerek emléke fáj,
az életet eldobtad, elveszett,
tudom, azért léptél, mert muszáj volt már,
a vonat elé, az élet elől,
egyszer majd úgyis minden összedől…
12 hozzászólás
András……ez…….gyönyörű szép vers.
köszönöm, kedves Szusi
Szia!
Ebbe most belesajdult a szívem. Gratulálok!
Szeretettel:Selanne
köszönöm, kedves Selanne
Kedves András!
Nagyon szép a vers, de borzasztó a benne megírt történés, még csak bele is gondolni is fáj!
Igazán sajnálom! Zoli
köszönöm Zoli, jólestek szavaid
Remek, nagyon tetszett. Kegyetlenül erős a zárás.
aLéb
leginkább kegyetlen ez az egész
köszönöm, kedves aLéb
Kedves András!
Az olvasás végén néhány percre lehajtottam a fejem, s elgondolkodtam.
Kemény mondanivaló, gyönyörű csokorban. Olyan, amilyen az élet.
Megértelek!
Hamupipő
köszönöm drága Hamupipő
Kedves András!
Megrendítő versed mondandója. Az élet valóban kemény, s időnként kegyetlen, kiszámíthatatlan. De hiszem, hogy nem ez a fő mozgatója. Én hinni akarom, hogy lehet jó is és kevésbé fájdalmas. Szívből kívánom, Te is akard és tudd is ezt hinni.
Szeretettel Rita
Rajta vagyok, kedves Rita
köszönöm szavaidat